On The Occasion of "Pannonton Jazz Days", Vigadó, Budapest, Hungary, 8
August, 1989
"Der ungarische Pianist Károly Binder überrascht das
Publikum ... Die Spannung in seinem Stück >Kontinentspiel<
ist dicht un auf gleichmassig hohem Niveua." FRANKISCHER TAG, BAMBERG
30/04/88
"Feuer aus Ungarn Ein phantastischer Pianoabend. In seinem Spiel
treffen sich die Einflüße von Liszt bis Satie, von Ragtime
bis Cecil Taylor mit einer besonderen Vorliebe für das
präparierte Piano. Kraftvoll und sprühend von Ideen entfacht
Binder aus rasanten Skalenverflechtungen und asymmetrischen Rhythmen
ein wahres Klangfeuerwerk, aus dem einfache ungarische Volksmelodien
und ·motive als formelhafte Kürhel aufblitzen. Zu einem
besonderen Stilmittel hat Binder die >Kunst des Schlusses<
perfektionert. >Liszt der neuen Improvisationmusik<, wie eine
Hörerin ihn charakterisierte, sein Programm mit einem
eigenwilligen Statement, indem er >On Green Dolphin Streeet< als
ein Kaleidoskopartiges Gebilde von spitzen Akkordsplittern Wiedergab.
NÜRNBERGER ZEITUNG 11/05/'89
30 Minuten Zugabe "...feurig tänzerische Rhythmen, Improvisation
und perfekte Instrumentalbeherrschung. Einmalig erschien der
Klavierstil... In "Imolas Song" erklangen interessant
impressionistische Farben, und in "Fable" hörte man neben hohem
virtuosen Anspruch schön ausgearbeitete Melodienbögen..." Wie
die Glocken von Big Ben in London Károly Binders pianistische
Abenteuer "Der Ungar begann ebenso selbstbewusst wie originell."
"Flink hämmernde Stakkatoläufe. Piano·Energetik.
Einander jagende, einander überspringende und überlappende
Phrasen. Zellkernmotive. Aus dem Bauch des präparierten
Instruments rumoren die anderen Sound. Scharfes Drahtsurren,
dahinhuschendes Knochenklappern, Marimba·Drive."
"Der Grand Prix ging an Károly Binder, der mit einem
eigenständigen Soloprogramm an zwei Flügeln, einer davon
präpariert beeindruckt hatte. Binder bringt Einflüsse des
Jazz, der Neuen Musik und ethnischer Musiktradition zusammen - nicht im
Sinne einer Fusion, sondern indem er sie durch seine
Individualität bricht.
JAZZ PODIUM 10/'86
Theo Jörgensmann (Klarinette) und Karoly Binder (Piano). Mit ihrer
konzentrierten Gratwanderung zwischen Jazz, Neuer Kammermusik und einer
an Béla Bartók angelehnten auffassung ungarischer
Folklore setzten sie den begeisternden Höhepunkt des Festivals."
"...der europäischen Spitzenklasse... Dozent an der
Franz·Liszt·Akademie seiner Heimatstadt Budapest und ein
auPergewöhnlicher Musiker. Auf der Basis seiner brillanten
Klaviertechnik hat er eine eigenständige Jazz·Stilistik
entwickelt." Beeindruckende und virtuose Experimente "Meister der
Improvisation, die mit Esprit, Experimentierlust und Spielwitz Liszt,
Bartók und ungarische Folklore mit >Minimal Music< und
>Neuer Musik<..."
"Er ist gleichzeitig Perkussionist, der dem Flügel plötzlich
Conga·Klange entlockt und schiesslich auch mit
Trommelstöcken in und auf dem Instrument spielt."
NÜRNBERGER ZEITUNG Nr 99 29/04/'88
"Die aberwitzige Jagd durch kuriose Klangwelten ist voller
Folklore·Anspiellungen und Jazz·Zitate. Binder
benützt den Flügel als Saiten· oder Schlaginstrument,
das Ergebnis klingt mal nach Hackbrett, mal nach afrikanischem
Daumenklavier, nach Honky·Tonky·Piano oder Balalaika.
Lockerer Spielwitz lenkt von der technischen Perfektion ab.
Károly Binder entpuppt sich als Alleinunterhalter im besten
Sinne, der als Pianist eigene Wege gesucht und gefunden hat. Die
witzigen Klangkonzentrate im Schnelldurchlauf entfalten eine
höchst anregende Wirkung. Die Kunst kommt aus dem Klimperkasten."
JAZZ PÓDIUM 06/'88
Egyesek kilóra vásárolják a zenét
Binder Károly tehetségrol, kallódásról, hitelességrol és álmokról
Tizennyolc év alatt huszonhét nagylemezen szerepelt,
általában zenekarvezetoként vagy domináns
személyiségként. Zeneszerzo, zongoramuvész,
több nemzetközi díj birtokosa, csaknem tíz
éve tanít a dzsessz tanszakon. Nagy
formátumú muzsikus, a hazai dzsessz- és
kortárs zenei élet markáns alakja,
pályája során az új zenei
irányzatok, az eltéro zenekultúrák
és kompozíciós rendszerek
szintézisén fáradozik. Binder Károly
mégis amolyan magányos farkasként él
és alkot, legutóbbi lemezei szinte kivétel
nélkül magánkiadásban jelentek meg,
mostanában egy film- és egy színházi
zenén dolgozik, egyre kevesebb koncertet ad. Legutóbbi
fellépésén ráadásul elore nem
látható problémákkal is meg kellett
küzdenie.
Nem igazán irigyeltem a koncert alatt, hiszen régen
hallottam ilyen tragikusan szólni egy Bösendorfer
zongorát. Fellépései során gyakran fordul
elo ehhez hasonló malör?
Külföldön még sosem fordult elo ez velem, pedig
az elmúlt húsz évben sokfelé megfordultam.
Idehaza viszont majdnem minden második alkalommal egy-két
hang hamis a zongorán, csikorog a pedál, netán be
is ragad. Ilyen rossz állapotban lévo zongorával
azonban már régen találkoztam. Olyan
mértékben hamis és szerkezetileg annyira rossz,
hogy ez már a hangszer megcsúfolása. Pedig most
még örülnöm is kellene, hogy itt
egyáltalán van zongora, hiszen a legtöbb helyen
még ez sincs, legfeljebb csak pianínó.
Zajban, füstben nem
Bár tudom, hogy a lemezein sem nagyon alkalmaz elektronikus
zongorát, de az ehhez hasonló malorök
kivédésére nem volna érdemes koncerteken
használnia?
A legmodernebb elektronikus hangszer sem pótolhatja az
akusztikus zongorát. Többször
kipróbáltam már, és bebizonyosodott, hogy
szólókoncertre egyáltalán nem alkalmas.
Hiányzik a hangszer teste, a fa illata, a húrok
rezonálása. Balladákat, líraibb
hangvételu darabokat lehetetlen olyan belso dinamikával,
olyan rezonanciával megszólaltatni, mint egy akusztikus
zongorán. Elektronikus hangszert inkább csak az
alkalmazott zenék esetében használok.
Az utóbbi idoben elég ritkán lép
pódiumra, dzsesszklubokban pedig szinte egyáltalán
nem.
Eléggé beszukültek idehaza a fellépési
lehetoségek. Ami pedig a dzsesszklubokat illeti, kilencven
százalékukban nincs zongora, így eleve nem
játszhatom, másrészt én
koncertkörülmények között szeretek
játszani, nem zajban és füstben, vacsora és
sörözés közben beszélgeto embereknek.
Kallódó tanítványok
A nyolcvanas évek vége óta szinte
kizárólag szólóban, illetve duóban a
zongorista Kutas Zsolttal, a klarinétos Theo Jörgensmannal,
illetve a tablás Federico Sanesivel dolgozik.
Ennek számtalan oka van. A legfontosabb: jelenleg nem
találok Magyarországon olyan muzsikusokat, akikkel
együtt tudnék muzsikálni. Rövid ideig
játszottam ugyan Juhász Gáborral, Szoke
Szabolccsal és Szalai Péterrel, de ezek a zenei szerelmek
egy ido után különféle okok miatt
elmúltak. Olyan emberekkel szeretek dolgozni, akik emberileg
és zeneileg egyaránt közel állnak
hozzám, és ez nagyon ritka. Ugyanakkor nem is
tudnám egy állandó zenekar
megélhetését biztosítani. Mivel
igényes muzsikára törekszem, és a zene
számomra sokkal többet jelent, mint egy dzsesszklubban
bluesra vagy standardekre való improvizálgatás,
pódiumra állás elott legalább fél
évig kellene intenzíven gyakorolnunk, össze kellene
állítanunk egy két-három órás
repertoárt, és akkor rohangálhatnék a
fellépési lehetoségek után. Az
európai piacra elég nehéz betörni, nekem
pedig nem célom, hogy minden este vacsoráért
és sörért dzsesszklubokban játszhassam.
Ezért inkább otthon maradok és komponálok.
A zenekari tervek pedig egyelore az álmok szintjén
maradnak.
Majdnem húsz éve tanít tíz éve a
dzsessz tanszakon is , így állandó kapcsolatban
áll az utánpótlással. A fiatalok
számára is ennyire reménytelen a helyzet?
Talán még reménytelenebb. Minden évben van
egy-két kimagasló tehetség, de nagy
részük ahelyett, hogy zenélne vagy alkotna a
vendéglátóiparban kallódik vagy
egészen más területeken próbálkozik
életben maradni. Az elmúlt nyolc év alatt nyolc
kimagasló tehetség volt a zongoraszakon,
közülük talán egyedül Oláh
Kálmán maradt a zenei életben. Az elmúlt
két év két nagy tehetsége, Juhász
Attila és Kutas Zsolt miután idehaza egyiknek sincs
lehetosége jelenleg Amerikában próbál
szerencsét. Egyikük egy ideig olyan
zongoristától vett negyvenöt dollárért
órákat, akinek inkább tole kellene tanulnia, de
így legalább ötleteket kapott, hogy melyik
dzsesszklubban lehet próbálkozni. A másik pedig a
kanadai határ közelében egy amerikai kisváros
egyetemének zenei tanszakán tanul, olyan helyen, ahol
két dzsesszklub van összesen, és a múltkor
örömmel írta, hogy egészen jól megy
már neki, mert van két tanítványa.
Az elmúlt években lemezeit igaz, szponzori
támogatással kizárólag önerobol
jelentette meg. Ennyire nem érdeklodnek a lemezcégek az
ilyen jellegu munkák után?
Ma a nagy kiadóknak nem üzlet 500 1000
példányban lemezeket megjelentetni. Fogyasztói
társadalomban élünk, ahol egyesek szó szerint
kilóra vásárolják a zenét, olyan
mennyiségu lemez tornyosul a boltokban, hogy az érdeklodo
könnyen elszédülhet tole, pedig a minoség
igencsak megkérdojelezheto. Lemezeim saját kézben
tartásához a végso lökést az adta,
amikor egy nagy hazai lemezcég az egyik albumomat
bezúzatta, mondván, hogy az bizonyos ido alatt nem
fogyott a szükséges mennyiségben. Létrehoztam
hát a BMM kiadót, egyszeruen azért, hogy
legalább a saját munkáim megjelenhessenek,
és néhány tehetséges
tanítványomról nyom maradhasson.
A legnagyobb öröm
Úgy tudom, nem nagyon szereti, ha dzsesszmuzsikusnak, illetve, ha
zenéjét dzsessznek hívják.
Túlzás, hogy nem szeretem, de nem érzem pontosnak.
Számomra a zene egységes egész, amelyen belül
a dzsessz csak egyfajta dialektus, zenei gondolkodásmód,
játék-, illetve kompozíciós technika
és alapvetoen az improvizáció miatt a legnagyobb
örömforrás is. Ugyanakkor csak eredeti zenével
lehet maradandót alkotni, és sajnos Magyarországon
a dzsesszélet nagy része az amerikai dzsessz
utánzásából áll. Pedig azt a fajta
zenét a tengeren- túlon sokkal magasabb szinten muvelik,
hiszen nekik ez az életük. Nálunk és ezt most
mindenfajta él nélkül mondom mennybe megy az a
dzsesszzenész, aki úgy játszik, mint Herbie
Hancock, Pat Metheny vagy Michael Brecker. Persze én is
járok koncertekre és én is nagyon élvezem,
de úgy érzem, nekünk nem ez az
elhivatottságunk. Mi csak úgy tudunk hitelesen
megszólalni, ha a zenénk rólunk szól, ha
benne lüktet történelmünk, hagyományunk,
kultúránk, minden, ami a génjeinkbol fakad.