..:: audio-music dot info ::..


Main Page      The Desert Island      Copyright Notice
Aa Bb Cc Dd Ee Ff Gg Hh Ii Jj Kk Ll Mm Nn Oo Pp Qq Rr Ss Tt Uu Vv Ww Xx Yy Zz


Solaris: Marsbéli krónikák II

 A l b u m   D e t a i l s


Label: Solaris Music Productions
Released: 2014.10.26
Time:
45:23
Category: Electronic, Progressive Rock
Producer(s): See Artists ...
Rating:
Media type: CD
Web address: www.solaris.hu
Appears with:
Purchase date: 2014
Price in €: 1,00





 S o n g s ,   T r a c k s


Attila Kollár - Flute, Tambourine, Whistle
Róbert Erdész - Keyboards
Csaba Bogdán - Guitar
László Gömör – Drums, Percussions
Attila Seres - Bass
Ferenc Raus - Drums

Featuring:
István Cziglán - Guitar (Archive Recordings)
Tamás Pócs - Bass (Archive Recordings)
Tamás Erdész - Guitar
Balázs Szendőfi - Bass
Péter Gerendás - Guitar
Ferenc Muck - Sax
Zsuzsa Ulmann - Vocal
Edina Szirtes Mókus - Vocal, Violin
Tünde Krasznai - Vocal

 A r t i s t s ,   P e r s o n n e l


[1] Marsbéli Krónikák II. - 1. tétel (Erdész Róbert) - 6:08
[2] Marsbéli Krónikák II. - 2-6. tétel (Erdész Róbert) - 12:41
[3] Marsbéli Krónikák II. - 7. tétel (Erdész Róbert) - 3:30
[4] Hangok a múltból - 1-2. tétel (Cziglán István–Erdész Róbert) - 7:39
[5] A világ nélkülünk (Bogdán Csaba) - 4:03
[6] Az emberbogarak büszkesége (Erdész Róbert) - 3:07
[7] Lehetetlen (Bogdán Csaba) - 4:14
[8] Alien Song (Erdész Róbert) - 4:01

 C o m m e n t s ,   N o t e s


A Marsbéli krónikák II a Solaris első albumának, a Marsbéli krónikák 30 éves évfordulóján, 2014. október 26-án megjelent stúdióalbuma. A megjelenés napján tartották az első lemez és az új anyag lemezbemutató koncertjét is a Művészetek Palotájában.



1972-ben született meg Tarkovszkij kultfilmmé vált alkotása, a majd 3 órás Solaris, mely mai szemmel újranézve sokszor vontatott, merengő, néha elmélázó, de a lényeges mondanivalóról sohasem elfeledkező film. Éppen 30 évre rá, 2002-ben készült el a Soderbergh-féle remake-je, melyet sokan csak úgy ismernek: „a George Clooney változat”. Nos, igen. Ez nagyjából mutatja is a különbséget a két film között. Míg az eredeti főszereplőjének legtöbben nem ismerjük a nevét, az utóbbinak meg a rendezője sikkadt el. Bár a kor elvárásainak megfelelően pörgősebb, vágásokkal alaposan felgyorsított másfél órás alkotás ugyanúgy bemutatja a lényeget, a Solaris óceánjának tudatmódosító, a lelkiismeret-furdaláson keresztül újrateremtő szerepét, valahogy mégsem érte el ugyanazt a sikert, mint elődje. Talán mert addigra az akciódús filmek dömpingje közepette az emberek ingerküszöbe alatt maradt ez az elgondolkodtató mozi.

Az 1984-es Solaris lemez, a 'Marsbéli krónikák' egyoldalas címadó tételét is sokan érezték annak idején vontatottnak, túl hosszúnak, főleg a rádióbarát Mickey Mouse vagy az Apokalipszis pörgése után. Sokan, köztük én is, bevallom. Eleinte. Mert koca-rajongóként felvettem a kazettás magnómra a rádióból a slágereket, megvettem a Solaris kislemezeit, a 'Rockhullám' sorozatban megjelent „féllemeznyi” Solarist, vagy a már önállóan, a zenekar fotójával kiadott Ellenpont / Édent, de a koncertjeikre nem mentem el, így nem ismerhettem meg mélyebb, tartalmasabb, hosszabb lélegzetű alkotásaikat. Aztán megjelent a nagylemez, de mire átszellemülten magamba fogadtam komplex zenéjüket, és elhatároztam, hogy itt az ideje egy koncertre ellátogatni, a zenekar megszűnt. Nem oszlott fel, csak részlegesen, hiszen a végső felállás együtt maradt, hogy Napoleon Boulevardként folytassák Vincze Lillával kiegészülve, míg Bogdán Csaba és Kisszabó Gábor az Első Emeletben kommercializálódtak hasonlóképpen.

De a Solaris óceánja újra és újra megteremti lelkiismeret-furdalásunk tárgyát, kilőhetjük akár az űrbe, megsemmisíteni nem tudjuk. Így éledt újra és újra a Solaris, először az 1990-es „fekete lemez” képében. Itt használták először Vincze Lilla vokálját mint önálló hangszert. Később 1995-ben születtek újjá a Los Angeles-i ProgFest, majd 1996-ban a Rio de Janeiró-i Rio Art Rock Festival felkérésének engedve. 1999-ben a ’Nostradamus – Próféciák Könyve’ című új album lehelt beléjük új életet, melyet Mexikóban kétszer is (2001: BajaProg Festival, 2004: Monterrey) bemutattak, de a magyar rajongóknak 2006-ig várniuk kellett arra, hogy 20 év után újra élőben láthassák kedvenceiket. Legutóbbi „feltámadásuk” 2013-ban volt, amikor egy évi egy koncertből álló koncertsorozatot indítottak el, mely bemutatná a zenekar pályafutásának állomásait. Eddig két koncerten vagyunk túl, mindkettőt élveztem, mindkettőről írtam is, és a második koncert napján a MűPa előcsarnokában belebotlottunk a 'Marsbéli krónikák II’-be, amely – ahogy a Solaris film remakje – éppen 30 évvel az eredeti megjelenése után született meg.

A legfontosabb különbség a Solaris film és a Solaris lemez között, hogy ez nem egy újrafelvett anyag, nem egy ’Ecliptica – Revisited', ahogy a Sonata Arctica csinálta, nem egy kiadatlan felvételek gyűjteménye, nem egy 'The Endless River', mint amit a Pink Floyd vetett elénk konc gyanánt, nem egy „majdnem ugyanaz, de mégis más” próbálkozás, nem egy ’Tubular Bells II', mint Mike Oldfield halva született ötlete. Ez egy vadonatúj alkotás, mely visszautal ugyan a régire, hangulatában és néhol dallamaiban is feleleveníti a régi lemezt, de egy modern, sokkal maibb, egy kicsit a world music felé kacsintgató, de mégis minden hangjában Solaris produkció. Ha már Mike Oldfieldet említettem, sokkal inkább a 'Tubular Bells III' jutott eszembe, már ott a koncerten. Az a lemez már nem akart mindenáron megfelelni az első lemez elvárásainak, s pont ettől lett erőlködésmentes, varázslatos kompozíció. A Solaris szerencsére kihagyta a kettes fázist és egyből a harmadik szintre ugrott tehát.

A koncepció megint Ray Bradbury, egy 'Night Call' című novella, mely kvázi folytatása a 'Marsbéli krónikák'-nak, így nemcsak a zene, de a tematika is megteremti a folytonosságot. A zene pedig... Nem lehet betelni vele! A Solaris óceánja csinált egy olyan másolatot a zenészek bűntudatából (amiért ennyi ideig magunkra hagytak bennünket), ami jobb, mint az eredeti. Mert ízig-vérig Solaris, mégis érezhetően XXI. századi. Benne van minden, ami az elmúlt 30 évben történt a zenekarral: Napoleon Boulevard, Nostradamus, Musical Witchcraft, de leginkább Erdész Robi szólólemeze, a 'Meeting Point' világzenei hatása, valamint az említett Mike Oldfield album laza eleganciája uralkodik a muzsika felett. A címadó első tételében igazi ősdallamokat kapunk modern megszólalásban, tökéletes múltidéző lenne, ha nem „kontárkodna” bele Muck Ferenc szaxofonja. A fuvola-szaxi páros Ullmann Zsuzsa búgó hangjával kiegészítve egészen erotikus gondolatokat gerjeszthet az emberben... A hosszú szakaszban (2-6. tétel) a 'Nostradamus'-t idéző recitativo mellé befészkelt hegedű csempész egy kis magyaros motívumot ebbe az eredendően angolszász muzsikába, míg a csőharangok nyugodt eleganciája a marsbéli tájba „oldföldi” hangulatot varázsol. A végén pedig a nyitó téma köszön vissza fuvolán és gitáron, lezárva a középső részt, hogy a 7. tételben Krasznai Tünde akusztikus gitárral kísért, Anastasiát idéző rekedtes hangja babonázzon meg.

És a Solaris óceánja tovább hömpölyög, feltámasztva egy újabb régi emléket. A csapat örökös tagja marad az 1998-ban elhunyt Cziglán István, akinek a játékát egy 30 éves demófelvételen hallhatjuk a Hangok a múltból 1. tételében, hogy aztán a második tételben a zenekar tovább gombolyítsa a fonalat, amit Czigi elgurított. Ez a röpke 8 perces múltidézés választja el a többtételes eposztól, vagy ha úgy tetszik, vezeti be a lemez „B oldalát”. A 'Marsbéli krónikák'-hoz hasonlóan itt is az anyag második fele a rádióbarát hosszúságú szösszeneteké. Nem mintha lenne rádió, ami leadja manapság az ilyen muzsikát Magyarországon. De a világban már elterjedt az új Solaris lemez híre, és az amerikai rádiók nem átallották még a 12 perces tételt is lejátszani. Az A világ nélkülünk staccato gitárjátéka megint Mike Oldfieldet idézi, míg az Apokalipszis-szerű fokozás utáni Éden-beli fuvolaszóló összetéveszthetetlenül Solaris. Az emberbogarak büszkesége vezérdallama a Solarist idézi némi „deltaszárnyú angyal” felhanggal. A Lehetetlen nyitó fuvolatémája végigvonul a hangszereken, mint a Tubular Bells vezérmotívuma, mielőtt egy szinte hard rockos muzsikába csapnának át, még a Hammond-hangzás is előkerül. A lemezt záró Alien Song zenei bohóckodása a Keménykalap és Krumpliorr-szerű hangszínekkel pedig az "Ülünk a hordó tetején"-t (Egészséges optimizmus) juttatja a magamfajta koca-rajongó eszébe. De ami a bohócokra igaz, az igaz az itt bohóckodó muzsikusokra is: minden valamirevaló cirkuszban a bohóc a legképzettebb akrobata és a zenebohóc a legprofibb zenész. Még akkor is, ha azok, aki nem értik, őrültnek nézik és a végén bezárják.

Nagy szerelmemmé vált a 'Marsbéli krónikák', bár annak idején meg kellett küzdenem érte, hogy viszontszeressen. Ez az új lemez a modernebb hangzásával azonnal megfogott, és küzdelem nélkül megadtam magam neki. Ahogy Kris Kelvin mondta a Tarkovszkij-filmben: „Nagyon hasonlítottál, de most már nem ő, hanem te vagy az igazi Hari!”

Hibátlan lemez, egyetlen fogást találtam rajta: a szerzői kiadásban megjelent album borítójáról hiányoznak a szerzők. Csak egy Youtube videó kommentjéből tudtam meg, hogy a Lehetetlent például Bogdán Csaba írta. Ilyen Böszme hibát az előző kiadó nem követett volna el!

Csinibaba - hardrock.hu
 

 L y r i c s


Currently no Lyrics available!

 M P 3   S a m p l e s


Currently no Samples available!